Isten számára nincsenek „túl jelentéktelen" ügyek

Az esküvőnk után nem sokkal nyoma veszett a karikagyűrűmnek. Az esti feladatok közben leraktam valahol, s mire visszavettem volna, már nem emlékeztem, hol keressem. Kétszer is alaposan végignyálaztuk a lakást, minden felületre és zugra kiterjesztve a küldetést, jóban-rosszban kiforgattuk a kukát – kétszer, maximális aprólékossággal, de hiába. Némi elkeseredéssel este imádkoztunk az előkerüléséért. Mivel már tapasztaltam, hogy az ima segít ilyen helyzetekben is (a Szentlélek „megsúgja", hol keressem), valahogy tényleg sikerült gyermeki hittel kérni: bízni tudtam abban, hogy történik majd csoda. Nos, nem úgy történt, ahogy gondoltam, a Szentlélek nem súgott, de a csoda másnap reggel 5:30-kor nyilvánvalóvá vált: a férjem felült az ágyban, és az első dolog, amin a szeme megakadt: a gyűrűm csillogott az összes kis kaviccsal a komód szélén, jól látható helyen. Egy olyan részen, ahol többször átmentünk. A gyűrűnek örültem, de azon, hogy mennyire valóságosan nem vagyunk egyedül a kis életeinkben a nagyvilágon, a könnyekig hatódtam. És megszagoltam a gyűrűt, hogy tudjam, milyen illatú a mennyország. :)

-hjnlstp-